Csisztu Zsuzsa

- Ön igazi művész családba született. Nem rossz indíttatás.

- Igen. Azt hiszem, hogy ez egy nagy-nagy szerencse. Az ember nem tehető azért felelőssé, hogy hova születik, de egy áldás tud lenni, hogyha olyan környezetben jön világra, ahol valóban nagyon sok impulzus éri. Én abszolút szerencsésnek vallom magam ebből a szempontból, mert művész családban nőhettem fel. Édesapám grafikusművész, az édesanyám kottagrafikus.  Anyai nagypapám karmester volt és zongorista, a nagybátyám az Állami Operaház karnagya, a bátyám pedig szobrász.

- Kézenfekvő lett volna Ön számára is egy művészi karrier.

- Elég kakukktojásnak tűnök, bár kicsi koromban én is rajzolgattam, meg karikatúrákat csináltam, pedig egy gyerek nem nagyon szokott karikatúrákat rajzolni. Édesapám szerint tehetséges voltam, jó érzékkel fogtam meg a  portrék lényegét, de aztán ez hamvában holt, mert nem volt rá idő. Ugyanakkor sokan azt mondják, hogy a torna is egy művészi megjelenítése bizonyos képességeknek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy 15 évig tanultam klasszikus balettot, és azt hiszem a táncművészet, a mozgásművészet elég közel áll a művészetek ezen formáihoz.

Meghatározó volt a családi környezet kulturális szempontból is, nagyon sok impulzus ért. Nálunk mindig komolyzene szólt és Csajkovszkijra, Beethovenre ugrabugráltam. Nagyon korán találkoztam az irodalommal, költészettel, hiszen szüleim állandóan verseket idéztek egymásnak vagy esetleg baráti körben. Édesapám pedig, aki állandóan hozott-vitt az edzésekre, unaloműzésnek nagyon sok József Attila verset mondott nekem az utazások alatt, amelyeket akkor talán még nem igazán értettem, de magragadtak bennem.   

Azért volt ez fontos, mert a sport, különösen az élsport hajlamos  egyfajta burkot kialakítani az ember köré, nagyon leegyszerűsíti, beszűkíti a világot és az ember képes ebben a fajta monotóniában élni a mindennapjait.

- Mikor lépett be a sport az életébe?

- Nagyon energikus, filigrán apró termetű, mozgékony kis energiagombóc voltam. Érdekes, hogy azok a mozgások, amiket csak úgy magamtól, belső indíttatásből csináltam, teljesen a torna és a balett közötti mozgásvilágot idézték . Ha megszólalt a zene, akkor én azonnal ráztam magam, spontán módon spárgáztam, hidaztam, bukfenceztem.   Nem is volt kérdés, hogy milyen irányba kell elindulnom, és szó sem volt szülői kényszerről. Az lett volna tragédia, hogyha nem csinálhattam volna, mert tényleg nem lehetett az energiáimat lekötni.

Ötéves koromban kezdődött az „aktív” sportpályafutásom. A szertorna sajátossága, hogy nagyon rövid a kifutási lehetőség, rövid ez a pálya. Nagyon korán, 12 éves koromban lettem válogatott, és ez eltartott egészen a pályafutásom végéig, amikor 22 éves koromban végül abbahagytam a versenysportot. Nyolcadik helyezés az olimpián, világbajnoki hetedik, Európa-bajnoki hatodik hely, illetve Európa-kupa győzelem és számos nemzetközi viadalon szerzett elsőség és érem azért sokat elárul a szintről, amelyet képviseltem. Több mint tízszeres magyar bajnok vagyok, háromszoros mesterfokú bajnok, azt lehet mondani, hogy abban a generációban, amihez tartoztam, mindig a top három tornász egyike voltam.

- A sport ma is megmaradt?

- A szeretete igen, de az aktivitása jelentősen alábbhagyott, hiszen amilyen intenzitással én sportoltam korábban, ahhoz képest bármi más mozgás szinte elenyészőnek tűnhet. Azért manapság is igen aktív, nyüzsgő, energikus életet élek,  hiszen a mozgékonyságát nem veszíti el az ember. Ha például a tükör egy kissé teltebb képet mutat, mint amit szeretnék, gyorsan rádolgozom, s tudom, hogy melyek azok a gyakorlatok, amelyekkel az ember újra formában érezheti magát. Persze azért vannak korszakok, mikor jobban belelendülök, például egy-két éve egyik barátnőmmel, a ritmikus sportgimnasztikás Sinkó Andreával csináltunk egy fitness-kazettát, amely nagyon jó fogadtatásra talált. De manapság úgy vagyok, hogy a hosszú tornateremben töltött évek után, nagyon értékelem a szabadlevegő és a mozgás kombinálását, szóval néha biciklizem is a párommal.

A sport abszolút meghatározta a tanulás irányát is, de szerencsére ez nem okozott nagy problémát, mert elég jó tanuló voltam. Nagyon fontos, hogy a szüleim világlátása és nyitottsága azért az én szememet is időben felnyitotta, mert ők már idejekorán figyelmeztettek arra, hogy a sport pályafutás egyszer véget ér, és akkor majd kezdenem kell magammal valamit. Megértettem, hogy a tanulás fontos, és nem is esett nehezemre, mert szerettem tanulni. Gond inkább a sok hiányzással akadt, az edzőtáborok és versenyek miatt, de anyukámmal kiváló team-et alkottunk, mert ő elolvasta a kötelező olvasmányokat, fölmondta nekem, én pedig megírtam az ötös dolgozatot belőle.

- Voltak kedvenc tantárgyai?

- Alapvetően humán beállítottságú voltam és vagyok ma is, az irodalom, angol, történelem, földrajz szerepelt a kedvencek között. Egy időben még a Színművészeti Főiskolával is kacérkodtam gondolatban, de  anyu  kijózanított, hogy a kötelező olvasmányokat is ő olvasta el helyettem,  nem biztos, hogy menne a dolog.

- Érettségi után hogy alakult a pályája?

- Elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, majd a tornának köszönhetően elnyertem egy  ösztöndíjat az Egyesült Államokba. Ez elég meredek lépés volt, egy húszéves, addig burokban élő embertől, aki a tornatermen, az iskolán és az otthonán kívül nem nagyon látott mást. Akkor már kacérkodtam a televízióval is, hiszen 1988-ban egy pályabelépő pályázaton bejutottam sok száz jelentkező közül a legjobb tíz közé. Kaptam is kisebb-nagyobb szakmai feladatokat, majd hirtelen jött ez a lehetőség és kiutaztam. Amerikában már a tévé felé orientálódva bölcsészkaron tanultam nemzetközi kommunikációt és televíziózást.

-         Jó indulás volt.

- Igen, és nagyon hasznos, hiszen a televíziózás őshazájában tanulhattam a szakma alapjait. Elég sok gyakorlati tapasztalatra is lehetőség nyílt belekukkantva egy olya világba, amely akkor is fényévekre volt az itthoni lehetőségektől. De máig azt mondom, hogy azért az igazi gyakorlat az, amikor az ember a saját bőrén, a saját anyanyelvén szerzett tapasztalatokkal lépdel előrébb a szakmai létrán. Ha csak nem egy olyan csatornáról beszélünk, mint a CNN, ahol az akcentus még egzotikus is lehet, egy bizonyos mértékig. Később, amikor már aktívan tévéztem, próbálkozhattam volna akár a BBC-nél akár a CNN-nél. A mai napig is őrzöm az ezzel kapcsolatos meghívásokat.

- Hogyan lehet nemet mondani egy CNN-nek?

- Miután a CNN csapatában, ahol tudatosan ügyelnek arra, hogy mindkét nem és többféle náció képviselői is megjelenjenek a műsorvezetői palettán, ott mégis, mindmáig nincs női sportriporter, noha más amerikai csatornákon ez elfogadott. Ezt alakítandó, volt egy időszak, amikor kerestek embert, de mivel a kelet-európai régió viszonylag kisebb jelentőséggel bírt, akkor halasztották ezt a döntést, nekem pedig időközben megérkezett a TV2 ajánlata, és más irányba terelődött az életem, hiszen akkor fontosnak látszott egy lendületes váltás.

- Mennyi időt töltött Amerikában?

- Két évet és ezalatt hármat végeztem el az egyetemen, s a kiváló bizonyítványom és a sporteredményeim számos díjat hoztak nekem, amire talán ma büszkébb vagyok, mint akkor ezt felfogni voltam képes. Ez egy nagy korszak volt, meghatározó része az életemnek. Ebben a néhány évben tízszer annyit bölcsültem, mintha itthon maradtam volna, pláne a szülői védőszárnyak alatt, úgyhogy az ott szerzett tapasztalataimat máig tudom hasznosítani minden téren.

- Nem merült fel, soha, hogy kint marad?

- Nem igazán. Természetes kötődésem van Európához és azon belül is Magyarországhoz.  Valószínűleg nem tudnék hosszabb távon ott élni. Túl erősek a gyökereim - a családom, a baráti köröm - de arra nagyon jó volt, hogy az ember fölértékelte mindazt, amit itthon kapott, legyen az iskola, legyen az környezet, szülői háttér. Sokkal értékesebbé vált mindaz, amit itthonról hoztam, hiszen ott, testközelből az ember a hiányosságokat is látta és a saját bőrén tapasztalta, még egy ilyen gördülékenyen működő világban is.  Vitán felüli persze, hogy az egy nagyon jól működő társadalom és egy szisztematikusan felépített ország. Ennek ellenére nekem sok dolog hiányzott belőle, ami az öreg kontinens nyújthat csak. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor fölmerült, hogy külföldön élhetnék, - volt is belőle több év az egyetemi évek alatt - de a józanság mindig hazahozott. Nem érzem úgy, hogy lehetőségeket veszítettem volna ezzel, nem tekintem ezt önfeláldozásnak, sőt azt gondolom, hogy itt vagyok a helyemen.

- Mi történt Önnel mikor hazajött?

- A sportban meglevő aktív jelenlétem bizonyára sokat nyomott a latba, és kiderült, hogy ezen túlmenően valóban van egyfajta kommunikációs készségem, ami talán kihasználható. Sport szakkommentátori feladatokkal találtak meg először a Telesporttól, ami a tornára irányult. Szerencsém volt, hogy pont a tornát ismertem ilyen jól, mert ez egy olyan sportág, amit még a profi riporterek is nehezen sajátítanak el, mert nagyon nehéz és összetett a szabályrendszere. Aki nem nőtt bele abba, hogy milyen mozdulat miért ilyen, és mi mit ér, mik a szabályok, és az aktuális változások, annak, azt gondolom, ez egy rémálom. Az volt tulajdonképpen a szerencsém, hogy ez egy olyan sportág, amit szívesen passzolt le mindenki. Így kaptam kisebb-nagyobb szakkommentátori feladatokat, interjúlehetőségeket. Ezek mind-mind olyan kis állomások voltak, amire azért az aktuális vezetőség fölfigyelt, mert látták, hogy ezeket viszonylag könnyen, nagyobb kameraláz nélkül megoldom. Eközben, még az amerikai egyetemi évek előtt jött egy nagyobb feladat, a Sportszombat 1989-ben. A Telesport akkor éppen tobzódott műsoridőben, rengeteg lehetőség volt, és három  ifjú, titán férfi műsorvezetővel, a Palik Lacival, a Héder Barnával és a Komlósi Gáborral három ifjú hölgyet passzítottak össze, három szombaton át. Akkor egy tizenkét órás, élő műsort kellett végigvezetni, beszélgetésekkel összekötve a hír, a szórakoztató és a sportműsorokat. Palik Lacinak én maradtam, s reméltem, hogy a nap végén nem bánta meg ezt a szereposztást.

1992-ben Vitray Tamás meghívott a barcelonai olimpiára szakkommentátorként, hiszen akkor még friss minnesotai egyetemi tapasztalatokkal, és aktív sportpályámmal sokat tehettem a közvetítés sikeréért. Azt hiszem, ez a feladat  nagyjából el is döntötte a sorsomat. Jól sikerült, és rettenetesen élveztem az egész utat, - nem mellékesen - kedves barátnőm, Ónodi Heni egy aranyat is nyert. Extra siker egy riporternek, ha egy aranyat közvetíthet.

Az olimpia után státuszba kerültem a Magyar Televíziónál, és hat évig dolgoztam ott. Ebbe a hat évbe valóban szinte mindenféle szakmai feladat belefért. Négy olimpiáról, két nyáriról és két téliről, rengeteg világversenyről közvetíttem a világ legkülönbözőbb pontjairól. Két-három órás élő műsorokat szerkesztettem, vezettem, ültem a Híradóban, híreket mondtam a Napkeltében. Csináltam portréfilmet, oknyomozó riportot, Magic Johnsontól  Juan Antonio Samaranchon keresztül Nadja Comaneciig olyan világsztárokkal találkoztam és készítettem interjút, ami csak keveseknek adatik meg ezen a pályán. Időközben sajnos az MTV-nél megkezdődött egy fajta agónia, a kereskedelmi tévék megjelenése pedig csak gyorsította ezt a folyamatot. Nem akartam eljönni az MTV-ből, de egyszerűen olyan helyzet alakult ki, hogy nem volt más választásom. A TV2-ben viszont kerestek egy sportszakmailag és televíziós szempontból is képzett embert, és elég sokat bombáztak ezzel az ajánlattal, amit végül elfogadtam.

- Ez szépen bejött.

- Igen, azt gondolom, hogy bejött. Azt a fajta rugalmasságot, amit egy kereskedelmi tévé produkál – például egyik pillanatról a másikra gondoltunk egyet, és kiugrottunk Chicagoba Dávid Kornélhoz – az MTV-nél elképzelhetetlen volt.

Másfél évig más területen is jelen voltam a képernyőn a Jó Reggelt Magyarországban, ami persze nem volt teljesen új dolog, hiszen mint mondtam, mindenféle dolgot csináltam az MTV-ben. Három óra alatt tíz-tizenkét riportalannyal élőben beszélgetni egy reggel folyamán, elég komoly feladat. Tematikailag is nagyon változatos volt ez a műsor, bel- és külpolitika, közélet, kultúra, sport egyaránt szerepelt benne és örülök, hogy a sport mellett ezeken a területeken is volt szerencsém kipróbálni magam, nem utolsó sorban azért, mert hihetelen jó visszajelzéseket kaptam nézőktől és szakemberektől egyaránt. Óriási megtiszteltetés az, amikor egy vezető politikus azért szakítja meg a szabadságát, hogy veled beszélhessen a másnap reggeli műsorban. De azt is a maradandó emlékek között tartom számon, amikor élőben angolul-magyarul kellett a Közel Keleti helyzetről értekezni egy helybéli szakértővel, s a riportot követően mindkét ország nagykövete felhívott, hogy gratuláljon az interjúhoz. Az azonnali gratuláció is ritka, de az, hogy mind a palesztin, mind az izraeli nagykövet magáénak érezte a beszélgetést, a legfontosabb erényt, az egyensúlyt, a tárgyilagosságot mutatja a beszélgetést értékeként.

- Milyen tervei vannak, úgy tudom rövidesen könyvvel jelentkezik, és ismét beül az iskolapadba.

- Nem árt, ha az ember több lábon áll. Éppen ezért iratkoztam be, és fel is vettek az ELTE Jogi Karára.  Persze lehet, hogy soha nem lesz arra szükség, hogy egyéb irányú képzettséget használjak, de egy más irányú tájékozottság, még ezen a területen is hasznomra lehet.  A másik dolog az írás, ami egy új, nagyon izgalmas élmény számomra. Egy könyvön dolgozom, ami hamarosan megjelenik. Nagyon nehéz definiálni a műfaját, mert ha azt mondom, hogy ez egy önéletrajzi ihletésű könyv, akkor az egy kicsit nagyképűen hangozhat a harminckét évem mellett, de értelemszerűen az ember csak abból tud építkezni, amit átélt. Mi, akik a médiában szerepelünk nagyon sok újságban, fórumon jelenünk meg, sokat vagyunk a kirakatban, és mégis úgy gondolom, hogy ennek ellenére elég sekélyes kép alakul ki rólunk. Nagyon megtisztelő ez a figyelem, bár tudom, hogy ez elsősorban a szerepkörnek szól, és csak másodsorban a személyiségnek. Részben azt szeretném ezzel a könyvvel elérni, hogy a személyiség is igazolja ezt a figyelmet. Tény, hogy nekem nagyon sok élmény jutott ebben a harminckét évben, s merem állítani, hogy dupla annyit éltem mint sokan mások. Érdekes az a vetület, hogy én abban a korban jártam külföldre  amikor a szüleimnek még útlevele sem volt. Egy olyan ember szemüvegén keresztül nézünk vissza egy korba, aki gyerekként az élsportnak köszönhetően eljutott külföldre és volt összehasonlítási alapja kelet és nyugat között. S, aki a felnőtté válás korszakát is elég speciálisan éli meg. Véleményem szerint a korosztályom számára sok nosztalgikus dolog lesz benne, mert noha én írom le, de szerintem sokakkal osztozunk az élmények többségén. Nagyon bízom benne, hogy elnyeri az olvasók tetszését, és ha igen, akkor lehet, hogy az írás  egy új megnyilvánulási forma lesz számomra.

- Úgy látom, nem jelentene nagy törést Ön számára, ha egyszer  nem lenne minden nap képernyőn.

- Bizonyára nem, bár az ember ehhez nyilván hozzá tud szokni. Annál is inkább nehéz az én esetemben, mert kicsi koromtól a szerepeltem, mert a sport is egyfajta szereplést jelentett nap mint nap. Most nem is nagyon tudom elképzelni, hogy milyen lenne az élet, ha a tévé nem lenne, de készülök arra, hogy megálljam a helyem egyéb vonatkozásban is. Nem gondolom egyébként, azt, hogyha most egyik pillanatról a másikra valamilyen ok folytán ezt a lehetőséget elvágnák, akkor nem tudnék talpon maradni, mert volt az életemben egy-két olyan helyzet, amikor váltanom kellett, és ezt eddig mindig megoldottam. A sportban is készültem arra, hogy egyszer vége lesz, és mást kell csinálni. Nem szeretném megvárni, hogy az ember sok legyen, hanem azon munkálkodom, hogy legyen hova tovább lépni. Ennek lehet egy része az írás, és a tanulás, amely talán új dimenziókat nyithat.

- Beszéljünk egy kicsit a magánéletről. Különösen érdekel, hogyan látja  a média, elsősorban a bulvársajtó viszonyát a közszereplők magánéletéhez, hiszen az Ön magánéletébe is csúnyán belegázolt a média.

- Talán elsőre nem látszik rajtam, de elég zárkózott ember vagyok, mindig volt egy határ, amin belül csak azokat engedtem, akik megszolgálták a bizalmamat. Nagyon nehezen viselem azt, hogy az emberek nem ismernek határt, és én, aki egy alapvetően barátságos embernek tartom magam, - barátságosság és a teljes bizalom két külön kategória -  nem tudom elképzelni, hogy valaki miért nem érti meg, hol a határ. Én is ebben a műfajban vagyok, de soha nem éltem vissza más emberek bizalmával. 

- Ön hol vonná meg a határt?

- Nekem erről megvan a határozott véleményem. A határ ott van, ahol az illető megszabja. Egy újságíró számára a feladat az, hogy a tényekre törekedjen. Két szempont van, a közérdek és a magánszféra, s ez két nagyon markánsan elváló dolog. Abban a pillanatban, amikor valakinek a tevékenysége közérdeket sért, például sikkaszt vagy az állampolgárok pénzét hűtlenül kezeli, akkor az újságíró kötelessége – már ameddig a törvény engedi - a tényfeltárás, és a tények  publikálása. Viszont ha a téma a legszemélyesebb magánügyekhez tartozik, - mert tudom is én, az illető nem akar egy gyerekkori betegségéről, a szülei elvesztéséről, vagy netán a párkapcsolatáról beszélni – az nem közérdek, ahhoz, az újságírónak csak akkor van köze, ha az alany erre engedélyt ad. Kutatni ezt, már túllépi a jó ízlés és az elviselhetőség határát. Tehát itt kell meghúzni a vonalat, s ha valaki azt mondja, hogy a kerítésig és ne tovább, akkor ezt tiszteletben kell tartani. A kerítésen kívül természetesen mindig rendelkezésre állok, és tudom, nekem szigorúbbnak kell lennem magamhoz akár egy étteremben is, ha rossz az étel, is meg kell fontolnom, hogy ezt hogyan tálalom, mielőtt rám fogják, hogy egy beképzelt, magától elszállt figura vagyok.

 Ha megállít a rendőr, akkor tudomásul kell vennem, hogy esetleg azért enged el, mert én vagyok, vagy azért büntet meg, mert én vagyok. Ezekkel hajlandó vagyok együtt élni, de abban a pillanatban, hogy a kerítésen belül érkezel, akkor igenis azt kell, hogy mondjam: ez magánszféra. A bulvársajtó állandóan a magánélettel foglalkozik, s ezt is lehet ízlésesen csinálni, csak manapság nem divat  ízlésesnek lenni, és ez nekem nagyon ellenemre van.

A legnagyobb baj az, hogy ennek a szabályozása sincs rendben nálunk. Ha valaki olyan magántitkot és magánszférát sért, ami valakinek kárt okoz, akkor annak gyakorlatilag semmi következménye nincsen. A fejlettebb társadalmakban - ahol szintén jelen van ez a fajta bulvársajtó - meg lehet büntetni egy paparazzo fotóst vagy egy kiadót több százezer dollárra, vagyis va ódiuma a cselekedetüknek. Ott egy főszerkesztő döntése, hogy oké, ez kimegy büntetésre az ablakon, de ez példányszám emelkedésben még mindig bejön, tehát megéri. Ott legalább van két serpenyője a mérlegnek, míg itt csak a hasznot számolgatják az elkövetők. De az illetőnek okozott vagyoni és nem vagyoni kárt, szinte senki sem téríti meg.

- Kiegyensúlyozottnak látszik a párkapcsolata, hogyan ismerkedett meg a férjével?

- Hát ez egy akár hétköznapinak is tűnhető történet, de mégsem az. Ő egy nagyon intenzív életet élő, nagyon markáns egyéniség, aki korábban nem nagyon nézett tévét. Egy életmentő szívműtét után feküdt a kórházi ágyon, s egyetlen kapcsolata a külvilággal egy fekete-fehér kis televízió volt, amelyen én időközönként fel-felbukkantam. És érdekes, hogy amikor én felbukkantam, akkor olyan zavarban érezte magát, máskor meg nem. S ahogy jött ez az élmény, úgy el is múlt, és ahogy túljutott ezen a nagyon nehéz életszakaszon, megint csak nem nézett tévét.

Másfél év múlva, karácsony előtt egy bevásárlóközpontban meglátott, s odajött hozzám ez a magas, földig érő kabátú, jelenségszámba menő férfi. Bemutatkozott, ami már önmagában meglepő volt, mert bemutatkozni nem nagyon szoktak azok, akik megszólítanak. Szóba elegyedtünk, s végig kísért, amíg elintéztem a karácsonyi bevásárlást. Hihetetlen jó kedéllyel és viccesen telt ez a másfél óra. Másnap ismét találkoztunk, s egyszer csak elkezdett nagyon jó lenni a dolog.

-  Ő mivel foglalkozik?

- Nagyon nehéz őt definiálni. Ő a Básthy. Egy nagyon-nagyon tehetséges ember, aki mindig megtalálta, hogyan boldoguljon. Sok mindennel foglalkozott és foglalkozik, például a hazai játék nagykereskedelem jelentős része az ő és barátai nevéhez fűződik.

- És családon belül milyen a szereposztás? 

- Ő nagyon férfi, én meg igyekszem nagyon nő lenni, talán nem is kell annyira igyekezni. Ebből a szempontból én egy elég konzervatív ízlést képviselő ember vagyok, és nem is nagyon hiszek a világunkat túlzottan átható, már-már beteges emancipációban. Volt alkalmam megtapasztalni Amerikában azt a fajta félreértelmezett egyenjogúságot, ami olyan nevetséges jelenetekben mutatkozik meg, hogy a nő kikéri magának ha előre engedik egy ajtónál. Ami pedig az életünkkel kapcsolatos feladatokat illeti, mindenben osztozunk, az otthon kezelésében a házimunkáktól elkezdve a bármi egyéb elintézéséig. Kivétel a programszervezés, érdekes módon ez többnyire rá marad. Ő egy igazi társasági ember, az a fajta mozgatórugó, aki mindig képes összerántani a baráti társaságot, megszervezni egy-egy nagy összejövetelt.

-         Gyerekekre gondoltak már? 

- Ezt sokszor megkérdezik. Ebben a kérdésben konzervatív álláspontot képviselek, ezt a jóistenre vagy a sorsra bízom, úgyhogy majd bizonyára ennek is eljön az ideje. Sok egyéb feladatunk volt az  elmúlt években, például építkeztünk, egy éve szusszantunk éppen csak egyet, hogy a házunk nagyjából úgy áll, ahogy szerettük volna. Az ember most úgy érzi, hogy úristen, hát ebbe az életritmusba semmit sem tudnék már beerőszakolni, annyi minden van, de nem így kell erre gondolni, hanem amikor ennek itt az ideje, bizonyára egyszerűen egyértelmű lesz, hogy most nyugodtan jöhet a baba. Elsősorban számomra jelent ez nagy kihívást, mert azért a férjem az apaság élményét korábban már megélte, de bízom benne, hogy ő ezt azért ettől függetlenül is ugyanúgy várja, mint én.

- Szabadidejükben mit csinálnak? Gondolom, nem sok van.

- Nem. Imádunk otthon lenni, olvasni, zenét hallgatni, vagy csak ülni a kertben és nézni a növényeket, virágokat. Egy Buda környéki sváb faluban, egy parasztház hangulatú házikóban lakunk. Nagyon szeretek ott élni, annak ellenére, hogy abszolút a belvárosban születtem és életem nagy részét ott töltöttem. Egy ilyen kisebb településnek megvan a varázsa, mások a dimenziók, sokkal emberibb az itt lakók egymáshoz való viszonya. Ha otthon lehetünk, az kapcsol minket ki igazán.

2002 nyár