-         Honnan vezetett az út a média világába?

- Az én családom mind a két ágon Békés megyéből, a Viharsarokból származik, édesapám Nagyszénáson született, anya pedig Csorváson. Mind a két családban van egyfajta másra vágyás, büszkeség és kitörni akarás, amit én nagyrészt örököltem. Anyáék az egyetemen találkoztak, ez nagyon vicces volt, mert a papának először anyu nővére tetszett meg egy egyetemi buliban, de akkor a mama már kiszúrta magának apát. Mint meséli, csak állt mögötte a büfében, megérezte az illatát, és egyszerűen megőrült érte. Apa nemzetközi diplomácia szakon, anya pedig számvitel-statisztika tanári szakon végzett. Apa  az egyetem befejezése után tanított, majd a Nemzetközi Diákszövetségnél dolgozott. Onnan küldték ki öt évre Prágába tudósítónak. Mi, a bátyámmal ott születtünk, de a bölcsödét már Pesten kezdtem.   Mindig nagyon jó tanuló voltam, soha semmi gond nem volt velem, maximum magatartásból, mert nagyon utáltam rendes gyerekként viselkedni. Emlékszem, egyeseket is csak azért kaptam, mert súgtam, és amikor a tanár észrevette, büszkén fölálltam, mert az olyan jó érzés volt.  Érettségi után az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártam, ami egy kísérleti alapítványi iskola volt, s akkor már nagyon nagy volt az ázsiója, huszonhétszeres volt a túljelentkezés. Ebben az iskolában a gyerekeket nem gyerekként, hanem fiatal felnőttként kezelték, s minden lehetőséget megadtak a képességek és a személyiség kibontakoztatásához.   Színjátszó körben játszottam, novellaelemző kurzuson vettem részt, diáklektor voltam történelemből, s  olyan történelemkönyvet írtunk, amely például a középkori öltözködési kultúrával és étkezési szokásokkal foglalkozott. A középiskola után a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanultam, tavaly diplomáztam. Idén szeptemberben kezdtem el az ELTE jogi karát.

- Hogy lett ebből televíziózás?

- Nekem, úgy emlékszem, állandó szereplési vágyam volt. Nagyon utáltam azt, amikor volt valamilyen rendezvény, ott ültem a sok gyerek vagy felnőtt között, s fogalmuk sem volt arról, hogy én ott vagyok. Ettől a gondolattól megőrültem, és mindig valahogy a középpontba akartam kerülni. Meg akartam mutatni, hogy ott vagyok, ezt én jobban el tudnám mondani, jobban meg tudnám csinálni. Sok forgatócsoport járt az iskolában, s a tanárok mindig engem találtak meg, ha interjút kellett adni a gyerekek nevében. Én pedig mentem és beszéltem - valószínűleg így kezdődött. Később egy-két újság fotósa megkeresett, s különféle újságokban jelentem meg. Tehát a kettő – az én szereplési vágyam és a felém irányuló érdeklődés - kezdett találkozni, összekapcsolódni, és úgy gondoltam, hogy ez jelent valamit. Első éves egyetemista voltam, amikor beküldtem a fotóimat egy modellversenyre. Így kerültem be a szupermodell versenyre, ahol bejutottam a döntőbe, majd mindenféle válogatásokon, fotózásokon vettem részt. A Tonik című műsorba is így kerültem, egy válogatáson keresték a műsorvezetőt. Egy évig ment a műsor, és a műsorvezetésen kívül elkezdtem riportokat csinálni, megtanultam, hogyan kell vágni, összeállítani egy anyagot, hogyan épül fel egy adás, s szépen, lassan beleástam magam a tévés munkába. A Tonik után egy divatműsor főszerkesztő-műsorvezetője voltam, majd fél év szünet után a TV2-höz kerültem a Tényekhez és a Jó estét Magyarországhoz riporternek, illetve  a Jó reggelt Magyarországhoz műsorvezetőnek. 

- Mi az amit szívesen csinálna?

- Úgy érzem, hogy számomra most a legvállalhatóbb műfaj az, amit csinálok. Show műsorokra nem tartom magam alkalmasnak, idegenül érezném magam. Biztosan meg tudnám csinálni, csak azt gondolom, hogy hosszú távon az a műfaj, amit most  csinálok kifizetődöbb. Márpedig én hosszú távra tervezek, és nem arra, hogy minél híresebb legyek, minél több újságban jelenjek meg, és minél többen ismerjenek fel az utcán. Én azt szeretném elérni, és azért dolgozom, hogy olyan szakmai tekintélyem legyen, mint amilyen a szüleimnek van a saját szakmájukban. Amiből meg lehet élni akármeddig, és nem kell attól félni, hogy holnap kitesznek az utcára. Így is kitehetnek, mert egyáltalán nem biztos foglalkozás a miénk, de mindig megmarad az a tudás és tőke, amit megszereztem.

- A médiában többet kell bizonyítani egy nőnek, mint egy férfinak?

- Szerintem igen, sőt, például a hírműfajban, ami a háttérmunkát illeti erőteljesen működik a férfisovinizmus. Nőket nem küldenek ki igazán komoly helyszínekre, nem tudósíthatnak bármilyen eseményről. De így van ez a külpolitikában is, nálunk egyetlen női külpolos van, aki anyagokat készít, a többi mind férfi. Az egészségügyet, az oktatást, a különféle gazdasági témákat egyértelműen vihetjük, de aminek komoly presztízse van - legalább is a belső megítélés és rendszer szerint - oda a nők nagyon nehezen tudják magukat beküzdeni. Egyszer megkérdezték tőlem, miért van az, hogy elnőiesedik a médiaszakma. Lehet, hogy valóban elnőiesedik, de a felső pozíciókat, illetve a szakma valóban presztízzsel járó részét kőkeményen védik a férfiak, oda nőnek bejutni nagyon nehéz.

- Előny vagy hátrány,  ha valaki azon túl, hogy nő, még szép is?

- Van hátránya is, és előnye is. A legnagyobb hátránya az, hogy állandóan bizonyítani kell az embernek, sokkal többet, mint annak, aki kevésbé dekoratív. Egy interjúnál az első kérdés mindig az, hogy milyen ruhát veszel föl, milyen színeket, divatirányzatokat kedvelsz, hogyan ápolod a bőrödet, és nem az, hogy mi a véleményed a klasszika-filológiáról. Ezzel meg kell tanulni élni, és meg kell tanulni használni is. Arra kell törekedni, hogy az ember mindig mindenbe csempésszen bele olyan dolgot is, amiből kitűnik, hogy nem csak ennyiről szól az élete, és ő sem csak ennyiből áll.  Hogy az embernek ne legyenek görcsei és gátlásai, mert amikor először ránéznek, akkor a nőt látják, és nem az embert. Mert ez természetes. Bele is őrülnék, hogyha valaki előbb az eszemre lenne kíváncsi, és nem a nőre, amikor én éppen tetszeni akarok. Sokszor előfordul, hogy bizonyos riportokra vagy helyszínekre engem küldenek ki, mert tudják, hogy ez érvényesül. Ez  jól esik, de legalább ugyanolyan fájdalmas is. Állandóan bizonyítani kell, mert azt hiszik beképzelt vagy, magasan hordod az orrodat, tele vagy önbizalommal. Ugyanakkor egy ilyen nőhöz kevesen közelednek, azt hiszik, úgyis hihetetlen számú hódolója van, s valami fantasztikus palija lehet.

- Valóban hihetetlenül sok hódolója van?

- Nem. Alapvetően nem nagyon engedem magamhoz közel az embereket. Ezt gyakran felróják nekem. Most pár hónapja, amióta megváltozott az életem, sokkal nyitottabb vagyok az emberek iránt. Ismerőseimtől  kaptam egy-két őszinte véleményt, hogy Demcsák, én rohadtul utáltalak téged, mert azt gondoltam, hogy fennhéjázó vagy, állandóan pozőrködsz, rideg vagy, nem lehet hozzád közeledni, állandóan fennhordod az orrodat. Én pedig mindig rácsodálkozok, hogy ez nem igaz, egyszerűen csak védekezem már attól kezdve, hogy 13 éves koromban édesapám korabeli férfiak tették a szépet. Nagyon korán kialakult egy védekezési mechanizmus, ami elsődleges, másodlagos, harmadlagos szűrőként, de automatikusan, és állandóan működik az óta is. Ezt nem tudom kikapcsolni, mert különben nem is tudom, mi lenne. Persze próbálok ezen tudatosan változtatni, megtalálni az egyensúlyt, de ez nagyon nehéz.

- Említette, hogy megváltozott az élete. Mi történt?

- Nem sokkal a már kitűzött esküvő előtt szakítottunk a vőlegényemmel. Steve Angliából jött, és első látásra beleszerettem. Tulajdonképpen már az első három hónap után tudtam, hogy nem működőképes a kapcsolatunk, de olyan óriási volt a szerelem, hogy teljesen elvakított. Noha sok mindenben egyetértettünk, és hasonlóan képzeltük el a jövőnket,  nagyon nagy  volt a kulturális különbség, s eltérő volt az egész életszemléletünk. A végére anyira megromlott a kapcsolatunk, hogy fel kellet adnom. Ezzel volt a legnehezebb megbékélnem, hogy fel kell adnom, mert nem vagyok az a feladós fajta. Úgy éreztem, megtaláltam azt az embert, akiért szinte megőrültem, s akiről az első pillanattól azt gondoltam, hogy vele akarom leélni az életemet, az ő gyerekeivel akarok terhes lenni, és nyolcvan évesen még mindig vele akarok kirándulni menni. Nehéz volt belátni és elfogadni azt, hogy nem működik a dolog.

Már túl vagyok a nehezén, s örülök annak, hogy szakítás utáni nagyon kritikus időszakban olyan emberekkel sikerült szoros barátságot kötnöm, akik nagyon sokat segítettek, s akikkel remélem ez a barátság egy életen át megmarad.

- Ön nagyon fiatal, de úgy érzem ennek ellenére nagyon határozott elképzelései vannak a világról, az életről.

- Kora gyerekkorom óta eléggé meghatározott és kialakult eszmerendszerem van. Nem is voltak soha nehéz tinédzseréveim, amikor lázadtam, vagy elmentem otthonról, mert összevesztem a szüleimmel.  Pontosan tudtam, hogy mit akarok, és konfliktusaim inkább abból származtak, hogy azok a korombeliek, akik a kamaszkor szokásos problémáival küzdöttek, akiknek nagyon komoly problémáik voltak saját magukkal és a világgal, azok nehezen fogadták el az én hozzáállásomat. A magatartásomat úgy értelmezték, s valóban úgy is jött le, mint aki hűvös távolságtartással, rideg cinizmussal szemléli őket, ahogyan küszködnek önmagukkal, s a környezetükkel. Én pedig tanultam, és mellette nagyon keményen sportoltam, pontosan tudtam, hogy merre akarok tovább haladni. Kizárásos alapon mindig értettem és éreztem azt, hogy mi az, amit meg szeretnék tartani és hova akarok eljutni. Ehhez viszont egy nagyon komoly erkölcsi rendszert neveltek belém a szüleim, ami szerencsés módon a megfelelő tisztelettel is párosul irányukban.

- Nagyon ritka, hogy valakinél huszonéves korban ez összeálljon.

- Ez már korábban, tizenéves koromban összeállt, csak az a baj, hogy én szívesen kiszálltam volna ebből a szerepkörből. Mivel nagyon sokáig csak megfigyelő állásponton voltam, azt hittem, tudok tanulni mások hibájából, nekem nem kell ugyanazt megélnem. Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy muszáj közvetlenül megtapasztalni a dolgokat. Mostanában én is csőstül kapom azokat az emberi leckéket, azokat a kommunikációbeli próbatételeket, amiken egyszerűen keresztül kell mennem, mert vagy kimaradt, vagy pedig másképp fejlődött azáltal, hogy ebből mindig kivontam magam, mert egyszerűen nem foglalkoztattak azok a problémák, amik a korosztályomat. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy hol a helyem, ki vagyok, mit akarok csinálni.

- Most is tudja?

- Most is. Nem azt tudom konkrétan, hogy mi leszek, és mit akarok csinálni, hanem azt, hogy mi az az út, amit be kell járnom, és milyen az az ember, akivé akarok fejlődni. Én csak a végét látom. Az embernek vannak olyan eszméi, amiket szeretne megvalósítani. Nekem van egy súlyos küldetéstudatom, s egyfajta világmegváltó tézisem, amit azért naponta rombolnak, és naponta rombolódik. Még mindig nem adtam fel, hogy másként is lehet kommunikálni az emberekkel, valószínűleg ezért is vagyok a médiában, és ezért a kommunikáció az, amit gyakorlok nap mint nap. Egy emberibb légkört szeretnék kialakítani, amikor nem úgy bánunk egymással, hogy csak a másik energiáját szívjuk le, hanem valóban építkezünk. Meg akarom tanulni, hogyan lehet toleránsnak lenni, nem elitélni másokat, hogyan lehet legyőzni azokat a félelmeket, amelyeket az ember magában generál. Végül legfontosabbnak az önzetlen szeretetre való képesség megtanulását tartom. 

- Mivel foglalkozna, ha nem a médiában dolgozna?

- Biztosan egy marketing cégnél lennék.

- De nem szívesen csinálná.

- Az a jó ebben a munkában, hogy folyamatosan trenírozva van az ember agya, állandóan kihívások vannak, s ezt lenne nehéz feladni. Azért, mert ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne legyen szerelmes ebbe a munkába. Én még nem találkoztam olyan kollégámmal, aki ne őrült volna meg azért amit csinál.  Éppen ezért, mert állandó kihívás van, állandó kreativitást igényel, és folyamatosan lehet úgy fejlődni, pörögni, amit egyetlen más munkahelyen sem tudok elképzelni. Ezért van az, hogy a média és ez az iparág, bármennyire is meghányja-veti az embereket, kiköpi, majd újra magába engedi, megcsócsálja és megint kiköpi, mégis ezt adják föl a legnehezebben.

- Borzasztóan kiszolgáltatottságot is jelent ez.

- Igen, ki vagyunk  szolgáltatva. Úgy bánik el ez a szakma az emberekkel – nagyon gyakran méltánytalanul -  mint a kutyával. Egyik pillanatról a másikra.

- Már beszéltünk egy férfiról, de a férfiakról általában is kérdezni szeretnék. Mit vár el egy férfitól?

- Az önbizalom nagyon fontos. A legtöbb férfinak az a baja, hogy nem mer, vagy nem tudja, hogyan kell közeledni, pedig azt gondolom, hogy a határozottságnál vonzóbb tulajdonság nincsen. Persze nem a tolakodó, a harsány határozottságnál. Minél jobban hangoztatja egy férfi azt, hogy férfi, annál több komplexusa van. S hogy miről ismerszik meg a szerelem? Nálam ez mindig a gyomorgörcsről. Ettől kezdve lehet bármilyen  típusú, hiszen ha belegondolok, Steve ellentmondott mindannak, amit valaha is akartam egy férfitól. Azon kívül, hogy azt gondolom, egy gyönyörű férfi, minden egyéb elvárásnak ellentmondott, s mégis belészerettem.

 Az a fontos, hogy milyen utat tesz meg, vagy tett meg, és hogy azt mennyire vállalja. Az hogy képes legyen hosszú távon gondolkodni. Belássa azt, hogy vannak korszakok az ember életében, amikor vagy az egyiknek vagy a másiknak, de elképesztő toleranciára van szüksége ahhoz, hogy az adott élethelyzetben, élethelyzeten átsegítsék egymást. Valami módon mindenképpen fel kell, hogy nézzek rá, büszke legyek rá, tiszteljem. S persze a legfontosabb,  hogy elementáris erővel vonzódjak hozzá.

- Milyen szerepet vállal egy kapcsolatban, a klasszikus nőit vagy az  emancipáltat?

- Klasszikus nőit.

- Tehát a dominancia a férfié.

- Nagyon remélem. Legalábbis képes legyen arra, hogy ha kell, azt mondja, drágám, nem te hordod a nadrágot. Biztosan megpróbálom, s azon leszek, hogy én hordjam, de ha ezt nem engedi, akkor lesz férfi. De természetesen vállalom a női szerepeket, e nélkül nem is tudnék létezni, mert ez hozzátartozik a kapcsolatokhoz. Ugyanolyan teljes életet jelent, ha van, mint amilyen csonka életet jelent, ha nincs.

- Tud főzni?

- Persze. Imádok nagy vendégeskedést csapni. Már kislány koromban mindig ott álltam a konyhában anya vagy a nagyi mellett és segítettem. Nagyi igazi vidéki, nagy háztartást vezetett, kolbászt, hurkát töltöttünk, lekvárt főztünk. Azóta is szeretem csinálni, otthon is folyamatosan főzök.  Én nem eszem húsokat, legalábbis nagyon, ritkán, s az én kis salátáimat, vegetariánus ételeimet megcsinálom, de mindamellett a fiúknak megtanultam húst sütni.

- Mi az oka a húsmentes étkezésnek?

- A mamám szokta emlegetni, hogy tizenegy éves koromban azt mondtam, nem akarok húst enni. Akkor nem volt ebben semmi tudatosság, anélkül határoztam el ezt, hogy megnéztem volna egy állatvédő egyesület videóját, vagy azt, hogy hogyan gyilkolják le az állatokat. Előbb volt az, hogy nem akarom, és utána jött mellé az ideológia. Persze azt nem tudom megtenni, hogy nagyiéknál karácsonykor ne egyek töltött káposztát. Minden ínyencséget megkóstolok, például a csigát nagyon szeretem, fokhagymásan, isteni.

-  Mit csinál, amikor éppen nem dolgozik?

- Megyek a szüleimhez feltöltődni. Veresegyházán laknak, és van egy nagyon szép kertjük. Nagyon kikapcsolja az embert, amikor a zöldben tevékenykedik, vagy csak egyszerűen lefekszik a teraszra, és napozik. Van egy gyönyörű kandallónk a nappaliban, s az előtt szoktunk beszélgetni, olvasni. Idillikus család vagyunk, de inkább hasonlítunk egy igazi olasz családra, ahol mindenki egyszerre beszél, kiabál, majd összeborul és puszilkodik. Persze nem sértegetjük egymást, egyszerűen csak temperamentumosabbak vagyunk az átlagnál.

Kikapcsolódást jelent az is, ha találkozhatok a barátaimmal, akik szinte kivétel nélkül civilek. Van egy lány, akivel az egyetemen ismerkedtem meg, és azóta is tart a kapcsolatunk, s van egy másik barátnőm, akivel együtt jártam óvodába, utána általános iskolába.  Van még egy fiú az életemben, akit csak pár hónapja ismerek,  amióta egyedül vagyok, és nagyon sokat segített, hogy ezen a nehéz időszakon átevickéljek.

- Sportol?

- A bátyám barátnője is röplabdázik, együtt voltunk válogatottak, s most rendszeresen kijárunk a strandra röplabdázni vagy a Margitszigetre futni, tornázni. Ezt fontosnak tartom, s   a saját magunkkal szembeni igényességből fakad. Arra is gondolni kell, hogyha az ember valakivel hosszú távon együtt él, akkor nagyon fontos, hogy vonzóak legyenek egymás számára évek múlva is.  A legtöbb ember ott követi el a hibát, hogy elhanyagolja és elengedi magát, s utána csodálkozik, hogy a partnerének már nem tetszik.

- A szakmában vanak példaképei?

- Nagyon sokat nézem a külföldi, az angolszász hírcsatornákat, igazából az a mérvadó, a CNN-t és a BBC-t etalonnak tartom. Itthonról Vitray Tamás természetesen, vagy Kepes András. Utóbbival  egyébként nagyon jóban is vagyunk, nagyon becsülöm, mint embert is.

- Mi lehet a titka?

- Hihetetlen empatikus képessége van, s amikor kérdez, figyel a válaszra is, s azt beépíti, és úgy próbál meg neked segíteni, hogy csak a te érdekeidet nézi. Mindamellett van egy elképesztő sármja, kisugárzása, s különleges érzéke van a nőkhöz.  Ő egy nagyon, nagyon jó ember.

- És a nők között?

- Nem tudok mondani.

- Milyen stílusban szeret öltözködni?

- Szeretem az elegáns, visszafogott, de mégis nőies dolgokat, és hogyha visszanézek, akkor ez megvolt már akkor is, amikor hard rockos voltam, s a papa kőmosott farmerjában és a bátyám flanellingjében jártam. Akkor ez egyértelműen nem jött ki, csak amikor az ember megtanulja vállalni önmagát,  tisztába jön a saját nőiességével,  akkor meri ezeket a stílusokat, ruhákat viselni. Nagyon szeretem, ha egy nő valóban nőnek tűnik, és úgy is viselkedik. Ezért szeretem a magassarkú cipőket, bár inkább nadrágos vagyok mint szoknyás, mert sokkal kényelmesebb, és természetesebb számomra. A színeket nem szívesen kombinálom, s ha néha elhatározom, hogy veszek valamí színes dolgot, s a nyakamba veszem a várost, akkor a vége mindig az, hogy hazamegyek a huszadik fekete pólómmal. Borzasztó. 

A divatirányzatoknak egyáltalán nem hódolok, de ami tetszik belőle, azt alkalmazom. A jólöltözöttségnél egyébként talán még az ápoltság is fontosabb. Főleg egy nő esetében, egy ápolatlan nő nagyon visszataszító tud lenni.

2002 nyár